Nézőpont Intézet

A mérsékeltség dicsérete – 30 éves a Commentaire

"Nincs boldogság szabadság nélkül, sem szabadság bátorság nélkül."
Thuküdidész

A francia közélet egyik legstabilabb ismertetőjegye, hogy politikai térképén az észak-atlanti szövetség meggyőződéses híveinél talán csak klasszikus liberálisból találni kevesebbet. Ez a döntéshozók körére éppúgy áll, mint az átlagember érzéseire, legfőképpen pedig az értelmiségre: bal- és jobboldal hangadói között legfeljebb az atlantizmus- és liberalizmus-ellenesség gondolati forrásvidéke alapján lehet különbséget tenni, a végeredmény felől nézve ugyanis majdhogynem ugyanoda lyukadnak ki. Vajon a józan nyugati világ melyik más pontján lehetne úgy gúnyt űzni az elnökaspiránsból, hogy az „amerikai” jelzőt ragasztjuk nevéhez, és vajon van-e Venezuelán és Oroszországon kívül még politikai közösség, ahol a „liberális” súlyosabb szitokszó, mint Franciaországban? A nemzetközi erőpolitikai realitásokat zavarba ejtő magabiztossággal figyelmen kívül hagyó nemzeti nagyság (vö. grandeur) hazájában az Egyesült Államok és a NATO iránti pozitív viszonyulás éppen olyan ritka, mint a piacgazdaság angolszász modelljéért való lelkesedés. Ehhez képest annál szétáradóbb az állam szeretete és a forradalomra mindig kész lelkület: a franciák évszázadok óta szeretik a politika utcai változatát, a diákok 68 májusában a párizsi – akkor még – macskaköves burkolat felét felszedték, hogy így próbálják megbuktatni de Gaulle elnököt, sikertelenül.
1978 márciusa óta van viszont egy negyedévente megjelenő folyóirat, a Commentaire, melynek szerzői az aktuális nemzetközi kérdésektől a gazdaság- és társadalompolitika elemzésén át minden téren különböznek a párizsi mainstream értelmiség átideologizált vitától. A folyóirat három évtizede változatlan színvonalon érvel az atlanti szövetség és az Egyesült Államokkal való szorosabb partneri viszony mellett, reálpolitikai racionalitás alapján EU-párti, nem szégyell a szabadpiaci verseny érdekében érvelni, valamint a klasszikus angolszász liberalizmus és konzervativizmus szabadság-eszményére hivatkozni.
Aki mindezt harminc éve létrehozta, Raymond Aron, a huszadik századi francia tudományos közélet és újságírás egyik legnagyobb, s egyben legmegosztóbb alakja volt. Sartre és Camus kortársaként és barátjaként indult, azonban hamar a teljes baloldali értelmiség leggyűlöltebb figurájává lett: mikor 1955-ben megírta Az értelmiség ópiuma című könyvét, kíméletlen kritikával illetve a Szovjetuniót elítélni nem hajlandó francia haladó gondolkodókat, azonnali össztűz alá vették. 1968-ban, miután védelmébe vette a Sorbonne „reakciós” professzorait és „szószátyár diákok pszichodrámájának” minősítette Daniel Cohn-Bendit követőinek májusi lázadását, Sartre a Le Nouvel Observateur lapjain úgy fogalmazott: „Most, hogy egész Franciaország látta de Gaulle-t anyaszült meztelenül, a diákok megnézhetik Raymond Aron-t anyaszült meztelenül!” A filozófus mindezek dacára kitartott klasszikus liberális nézetei, mérsékelt gaullizmusa és az észak-atlanti szövetség mellett, majd mikor három évtized után otthagyta a Le Figaro vezető elemzői beosztását, létrehozta a Commentaire-t, melynek öt évvel későbbi haláláig főszerkesztője is volt.
A lap máig őrzi alapítója szellemiségét: szinte minden számban megjelenik egy korabeli Aron-esszé, témaválasztása és –érzékenysége pedig méltó továbbvivője a mentor szellemiségének. Mérsékelt, pragmatikus érvelés, a vitapartnerekkel szembeni méltányosság jellemzi a lapot, melynek szerzői egyszerre képesek távol tartani maguktól a szektariánus gondolkodásmód bezárkózottságát és a mindenáron az objektivitásra való törekvésből fakadó megfelelési kényszert.

A Commentaire 2008-ban

A tavalyi év egyszerre több esemény évfordulója volt, hiszen fél évszázada tette le hivatali esküjét de Gaulle tábornok, létrehozva azt az alkotmányos intézményrendszert, ami máig képes szavatolni a köztársaság politikai stabilitását, ami az 1789 óta eltelt bő két évszázad tükrében is komoly teljesítménynek nevezhető. Negyven éve, hogy kitört Párizsban az a néhányszáz fősnek induló diáktüntetés, amiből végül az egész országra kiterjedő sztrájk- és tüntetéshullám lett, megingatva a tábornok-elnök sziklaszilárdnak hitt hatalmát. A lap szempontjából azonban talán a legfontosabb, hogy a Commentaire 2008-ban ünnepelte alapításának harmincadik évfordulóját, melynek egy egész számot szenteltek, újragondolva azokat a kérdéseket, amik annak idején a folyóirat létrehozásához vezettek.
Az ünnepi szám szerkesztőségi beköszöntője másfél oldalban foglalja össze, mi változott 1978 márciusa óta, és mi az, ami miatt továbbra is szükségesnek érzik a lap megjelentetését. Hiába bomlott fel a keleti blokk 1989-ben, a liberális demokrácia nem vált a világ államainak egyetemes rendező elvévé, exporttermékként sem bizonyult sikeresnek a Közel-Keleten, ráadásul Nyugat-Európában változatlan támadásoknak van kitéve, sérülékeny a korrupcióval és a demagógiával szemben, a képviseleti elv pedig a vártakkal ellentétben nem feltétlenül a jó vezetők kiválasztásához vezetett. „A demokrácia és az elit kapcsolata ezért továbbra is a lap alapvető témái maradnak”, jelöli ki az irányt a cikk, rögtön megnevezve a francia államszervezetnek azokat a pontjait, amelyek „kezelésre” szorulnak. Beszédes, hogy ezek között elsőként szerepel az egyetemek versenyképességének és autonómiájának valódi megteremtése, ugyanis a nemzetközi összehasonlítások tükrében a francia felsőoktatás messze lemarad az Egyesült Államokétól. A centralizáció és az alacsony szabadságfok tüneti elemei azonban nem csak ezen a téren, hanem az igazságszolgáltatás, az egészségügy és a helyi önkormányzatok működésében is mind visszatükröződnek, vagyis a szerkesztőség szerint minden kendőzés nélkül az állam szerepének újragondolásában kívánja kivenni a részét. Tekintve a továbbra is erős jakobinus hagyományt, ez a feladat bőven elég témául szolgál a következő három évtizedre is.
A harminc vezető cikk, amivel a Commentaire ünnepi száma jelezni kívánta a lap által legfontosabbnak tartott területeket, rögtön egy, az Egyesült Államokkal foglalkozóval kezdődik, hosszasan bírálva az „ex-gaullista, ex-marxista, mindenekelőtt azonban progresszív és baloldali” Franciaország „túlzott” anti-amerikanizmusát, amely lehetetlenné teszi az amerikai társadalom megértését. Világos, hogy a külpolitika világában mi marad a folyóirat szerzői szerinti legkomolyabb kihívás: mérsékelni a kölcsönös meg nem értésből fakadó francia ellenérzéseket. Marc Fumaroli-t tehát nem a nyugat-európai entellektüel öngyűlölete, hanem inkább a tisztánlátás szándéka vezérli, ugyanaz, mint Damien Beauchamp-t, aki a francia-amerikai kapcsolatok áttekintésével kíván a kölcsönös sérelmek narratívája helyett egy közös megegyezési alapot kínálni Párizs és Washington számára. A szerző, rácáfolva a Nicolas Sarkozy hivatalba lépését ezen a téren is övező túláradó optimizmusra, csupán óvatos reménykedésének ad hangot, hogy a tudatosan „független” külpolitikát vállaló Franciaország belássa: „a valóságban gyakran az eltérő világlátásunk választ el minket, viszont a szükség idején való tettrekészség továbbra is összeköt”, és ez utóbbira való összpontosítás jó kiindulási alap lehet. Minél nagyobb közhelynek hangzik, annál inkább igaz, amit a szerző is megállapít: érdekek és értékek összehangolása mindkét fél számára előnyös üzlet lenne. Ehhez próbál a Commentaire segíteni akkor is, amikor a Chicago-i Egyetem politikatudósa, Nathan Tarcov írását közli Leo Strauss politikai filozófiájáról – a deklarált cél nem más, mint annak bebizonyítása: dacára az ebben a témában megjelent végeláthatatlan „tényfeltáró” műveknek, nem a német emigráns gondolkodó volt az, aki húsz évvel halála után rávette a washingtoni döntéshozókat, hogy támadják meg Irakot.

Belpolitika nélkül természetesen nincs teljes szám, a leginkább vitaindító írás pedig Alain Duhamel könyvének előszava, amelyben a Le Monde és a Libération egykori tudósítója 21. századi „első konzulnak” („Premier consul contemporain”) nevezi a 2007 májusában megválasztott Sarkozy elnököt. Mielőtt azonban az olvasó gyanakodni kezdene, hogy a jobboldali vezetőkkel szemben előszeretettel alkalmazott diktátorozás egy újabb példájával állna szemben, hamar kiderül, hogy pont az ellenkezője igaz: Duhamel Napóleon azon erényeit – energikusság, voluntarizmus, tekintély, tettrekészség, reformerség – véli felfedezni az Élysée-palota új urában, amik a korzikai első konzul fellépését jellemezték. „Az újonnan megválasztott köztársasági elnök ugyanolyan viharos korban él, mint az Első Konzul. Hatalomra, változásra és reformokra vágyik. […] Meg akarja újítani, mozgásba akarja hozni Franciaországot, e felől semmi kétség”, lelkesedik a szerző, aki 2007-ben hátat is fordított a Ségolene Royal-al induló szocialista pártnak.
Az ünnepi szám többi cikke a katolicizmustól Kínán és Izraelen át az egyenlőség kérdéséig jóformán minden olyan témát érint, ami a lap eddigi története során a szerzők érdeklődését kiváltotta, és ami várhatóan a következő években is napirenden lesz. Önmagában jelzésértékű a külön a liberalizmusnak szánt rész, melyből az derül ki: korántsem sikerült még elfogadtatni a szabadelvű hagyományt Franciaországban. Jól mutatja ezt az első két írás, melyek a „Mit jelent ma a liberális?” és „A filozófus és az állam” címet viselik. Európai Unió-párti folyóirat lévén az integráció jövője is megkülönböztetett figyelmet érdemel, a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának megakadása kapcsán Thierry Chopin, a Robert Schuman Alapítvány oktatási igazgatója gyűjti össze a Közösség előtt álló kihívásokat és a szükséges válaszokat.
Három évtized „magyarázat” után a folyóirat megmaradt annak, ami 1978 tavaszán volt: nyitott szellemiségű, a kor aktuális kérdéseire ideológia-mentes, mérsékelt és megalapozott válaszokat kereső újságnak. Jól mutatja ezt a nyári szám is, amely, igaz, még a globális pénzügyi válság kitörése előtt jelent meg, a kapitalizmus morális vetületével foglalkozó írásával előre vetíti az azóta Franciaországban (is) napirenden lévő vitát, vagyis: természeténél fogva „erkölcstelen” a piacgazdaság? Jean-Philippe Vincent hosszas elemzésben fejti ki, hogyan függ össze a kapitalizmus, az altruizmus, a korrupció és a társadalmi béke, miközben empirikus adatokkal próbálja a zsigeri piacellenességet helyreigazítani azzal a céllal, hogy amennyire lehet, semlegesítse a romantikus marxizmuson alapuló kortárs tévedéseket. Vincent munkájának talán legaktuálisabb része az a fejtegetés, mely a kapitalizmust fenntartó három pillérről szól. A politikai, a gazdasági és a kulturális-vallási tartóoszlopok külön-külön és egymással interakcióban segítették kifejlődni a piacgazdaságot, mára azonban pont a harmadik terén látni elbizonytalanodást. „A kulturális és vallási normák összessége hozzájárult a kapitalizmus spontán és hatékony kontrolljának kialakulásához. Ha ezek a normák elkezdenek gyengülni, maga a kapitalizmus kerül veszélybe”, írja, majd rávilágít az érme másik oldalára: „Másrészt viszont a kortárs kapitalizmus mintha saját, független «erkölcsi előírásait» igyekezné megteremteni, amik nem csak a kulturális és vallási szférát, hanem a liberális demokráciát is veszélyeztetik”. Egyszerre borúlátó és megfontolandó elemzés, amely a 2008 őszén kirobbant válság felől „visszanézve” is komoly tanulságokkal szolgál azzal kapcsolatban, hogy milyen kockázatokkal jár, ha a piac elkezdi öntörvényűen maga alá gyűrni a társadalom többi alrendszerét.
1968 örökségéről írva a lap nyári számában egykori és jelenlegi főszerkesztők, Raymond Aron és Jean-Claude Casanova emlékeznek vissza a „forradalmi” májusra. Aron, aki ekkor lett végérvényesen persona non grata a baloldali értelmiség szemében, közvetlenül az események lezárulását követően próbálja meg az „abszurdot” összegezni. A filozófus, aki az állami intézmények összeomlásával fenyegető sztrájkhullám hatására ismét de Gaulle elnök mellé állt, végül arra jut: a párizsi dráma sajátosságát onnan ered, hogy a franciák mindig sokkal többre tartották az absztrakt ideákat mint a tényeket, ezért hihették a baloldali tüntetők, hogy forradalom tört ki, amely végleg elsöpri a „reakciós/fasiszta” államhatalmat. Holott az egész néhányszáz Nanterre-i egyetemista megmozdulásával indult, csak végül a progresszív értelmiség lelkes közreműködésével felszínre tört „az alkotmányos rendet átalakítani kívánó régi vágy, hogy így mozdítsák előre a morált és ott kezdjenek reform-improvizációba, ahol csak az idő és a mértékletes beavatkozás eredményez megoldást”. Míg Aron 1968-ban az aufklérista értelmiségiek forradalmi mítoszára vezette vissza a szerinte veszélyes, tekintélyromboló megmozdulást, nála megengedőbb hangnemben tekint vissza a négy évtizeddel korábbi májusra a Commentaire mostani főszerkesztője. Jean-Claude Casanova – bár hangsúlyozza: megérti előde félelmeit – „megmosolyogtató naiváknak” nevezi a korabeli tüntető fiatalokat, nem mulasztva el megjegyezni: egykori hangadóik mára azokká váltak, akik ellen egykor tüntettek. Írásában inkább azt fájlalja, hogy ha már évfordulókról esik szó, miért kap 68-nál jóval kisebb hangsúlyt 1958, vagyis az V. köztársaság megszületése és de Gaulle hatalomba való visszatérése, ami „meghatározta történelmünk utóbbi fél évszázadát”.

Szabadság, rend, mérsékelt hangvétel és értékelvű döntéshozatal – ha van a Commentaire 2008-as számainak, illetve a folyóirat három évtizedének üzenete, vélhetően ezen erények mentén lehetne összefoglalni. A lap hatezer olvasója évente négyszer nemcsak az aktuális események elemzésének segítségével, hanem a nyugati gondolkodásmód és hagyományok ápolásával kaphat magyarázatot a politikai közösség minden szereplőjét érintő kérdésre. Szellemiségével kétségtelenül „kilóg” a francia értelmiségi közegből – igaz, alapítója 1980-ban arra a kérdésre, hogy „Ön az utolsó liberális?”, talányosan így válaszolt: „Nem. Ma már sokan csatlakoznak hozzám. Akár divatba is jöhetnék”. Aron életműve a Commentaire révén, ha divatba nem is jött, megkerülhetetlen intellektuális erővé vált Franciaországban, ami jó hír, mert azt üzeni: van igény a mérsékelt hangnemre.

Kommentár 2009/1

Cikkek, írások