Nézőpont Intézet

Az ibériai jobboldal nyomorúsága

Éppen kilenc hónapja, hogy megírtuk: a konzervatív pártok sem Spanyolországban, sem Portugáliában nem tudják legyőzni szocialista ellenfeleiket, mi több, több esetben még saját soraikat is képtelenek rendezni. Hiába győzött a spanyol Néppárt és a jobbközép portugál Szociáldemokrata Párt a júniusi EP-választáson, utóbbi az őszi tétmeccsen súlyos vereséget szenvedett, az előbbi pedig ott tart, ahol az év elején: egymást maró frakciók belviszályaiban vergődik.

„Hánynom kell attól, amit Esperanza Aguirre emberei [Rodrigo] Ratoval művelnek”, fakadt ki nemrég a madridi alpolgármester az El País baloldali napilapnak annak kapcsán, hogy a nevesített politikus-asszony nem támogatja Mariano Rajoy, a Néppárt (PP) elnökének jelöltjét Spanyolország negyedik legnagyobb pénzintézete, a Caja Madrid élére. A konzervatív párton belüli törésvonalak sokszorosan összetettek, az alapkonfliktus azonban a madridi tartományi elnök (Esperanza Aguirre) és a párt első embere között feszül. Kettejük rossz viszonya legendás, így a személyügyi kérdésben is kódolva volt a nézeteltérés, amikor a tartományi elnök egyik közeli munkatársát – a Rajoy politikáját az utóbbi években nem mellékesen rendszeresen kritizáló –, Ignazio Gonzalezt jelölte a pénzintézet vezetőjének.

Rajoy és legfőbb szövetségese, Alberto Ruiz-Gallardón madridi polgármester jelöltje ezzel szemben Rodrigo Rato, az egykori Aznar-kormány (1996-2004) pénzügyminisztere és az IMF korábbi elnöke. A pártelnök így – nem meglepő módon – a múlt hét csütörtöki találkozójuk során elutasította Aguirre kiválasztottját, amire – ismét várhatóan – az elnök-asszony megmakacsolta magát. Teheti ezt annak tudatában, hogy a Caja Madrid elnökének személyéről a tartományi parlament dönt, ahol Aguirre szilárd többségre számíthat. A konfliktus nyilvánvalóvá válása után mondta a fővárosi alpolgármester az inkriminált mondatot, amire Esperanza-Aguirre azonnal elkezdte követelni Rajoy pártelnöktől, hogy a politikust zárják ki a Néppártból.

Ha valami, akkor ezek a konfliktusok tökéletesen alkalmasak arra, hogy elriasszák a gazdasági válság kezelésében tehetetlennek bizonyuló szocialista kormány miatt elbizonytalanodó szavazókat az ellenzéki konzervatívoktól. Ezek a választók ugyanis csak annyit érzékelnek, hogy az Aznar-kormány évei óta a Néppárt képtelen rendezni sorait. Így a júniusi EP-választáson aratott – szűk négyszázalékos – győzelem is leértékelődik, és a PP politikailag semmivel nem tart előrébb, mint januárban: egy megosztott, veszekedő párt benyomását kelti, holott a Zapatero-kormány az EU egyik legmagasabb munkanélküliségével kénytelen hónapok óta szembenézni.

Változatlanul lehangoló a portugál jobboldal helyzete is, ahol a spanyolhoz hasonló forgatókönyv szerint zajlottak az események júniusban, amikor némi – közvélemény-kutatói és elemzői – meglepetésre a kormányzó szocialisták jelzésértékű vereséget szenvedtek az EP-választásokon. José Sócrates miniszterelnök öt százalékpontos hátránnyal fordult a szeptembervégi parlamenti választásokra, amit azonban a Szocialista Párt (PS) végül meggyőző fölénnyel nyert meg, újabb négy év ellenzéki létre kényszerítve a jobbközép Szociáldemokratákat (PSD). Akiknek most ráadásul új vezetőt is találniuk kell, mert bebizonyosodott, hogy Manuela Ferreira-Leite, a „portugál vas-lady” képtelen újra kormányzó erővé emelni a pártot.

Ha első ránézésre nem is tűnne úgy, a portugál jobboldal helyzete stratégiailag még előnyösebb is a spanyolénál, amely 2012-ben választásokra készül, és ha a hátralévő idejét is azzal kívánja tölteni, hogy saját magát emészti, akkor Zapatero megint nevethet. A portugáloknak most elvileg négy évük van, ha addig meg nem bukik Sócrates kisebbségi kormánya. A jövő azonban mindkét ország konzervatívjai számára bizonytalan és semmivel nem tartogat több perspektívát, mint az év elején látni lehetett.

Kitekintő.hu, 2009. november 2.

Cikkek, írások