Nézőpont Intézet

Kortárs konzervativizmus

Pontosan egy éve, amikor kiderült, hogy a pénzpiacok és nemzetgazdaságok sorra omlanak össze a válság hatására, a baloldal történelmi lehetőség előtt állt. A kapitalizmus válságának narratívájával párhuzamosan a piac- és tőkekritikus szociáldemokrata, szocialista pártok politikusai úgy érezhették, hogy mindaz, amiről évek óta beszéltek, őket igazolja.

Hiszen a Wall Street összeomlása, a liberalizált pénzpiac összeesése, a csődöt jelentő pénzintézetek egész sora megfelelő környezetet biztosított a baloldali program aktualizálásának, és ezzel párhuzamosan a szabadpiacpárti jobbközép, liberális-konzervatív pártok védekező állásba kényszerítésének. Az állam szabályozó, újraelosztó és a piaci folyamatokba beavatkozó szerepének növekedése beleillett a baloldal eddigi követeléseibe.

A valóság azonban rácáfolt a várakozásokra. Az idei európai parlamenti választásokon a balközép erők jószerivel az összes országban vereséget szenvedtek, a kereszténydemokrata, konzervatív és jobbközép pártok pedig győzelmet arattak, függetlenül attól, hogy kormányon vagy ellenzékben voltak. Az ellenzéki brit konzervatívok költségvetési szigorral kampányolva is toronymagasan vezetnek a közvélemény-kutatások szerint, Nicolas Sarkozy elnöki mandátuma felénél tudta győzelemre vinni kormányzó jobbközép pártját, Németországban a szociáldemokraták a második világháború utáni évtizedek mélypontjára zuhantak.

Mi magyarázza a jobbközép, konzervatív pártok sikereit? A válasz talán az európai konzervativizmus sokszínű karakterében keresendő: ahogy nincs konzervatív "ideológia", úgy nincs egyféle konzervatív (gazdaság)politikai válasz sem. Sőt, ezek a pártok talán éppen azért szerepelhettek jól a választásokon, mert nem ragaszkodtak egy ideológiai recepthez, hanem igyekeztek a helyi viszonyokból kiindulva választ adni a legégetőbb kérdésekre, anélkül, hogy engedtek volna az opportunizmusnak.

Továbbra sincs sok hasonlóság a konzervativizmus brit és olasz, francia és német változata között, ez a sokszínűség azonban pont azt eredményezte, hogy a baloldal kudarcával szemben a jobboldal innovatívabb, intellektuálisan rugalmasabb, kezdeményezőbb és kreatívabb tudott maradni.

A valóságban a szocialista pártok a neoliberalizmus kritikáján túl nem kínáltak újat, nem derült ki, mit jelentene a piacgazdaság szociálisabbá tétele, és hogy milyen újragondolt állami szerepvállalást képzelnek el. Ezzel szemben Sarkozy koherens keretet adott a "moralizált kapitalizmusnak", David Cameron pedig jó úton halad afelé, hogy újraértelmezze a szigetországi konzervativizmust.

Sikerrel őrizte meg tehát ideológiaellenes jellegét a kortárs konzervativizmus, és Nyugat-Európa-szerte versenyképes tudott maradni. Azzal, hogy a szocialista pártok ragaszkodtak antikapitalista, antiliberális dogmáikhoz, még nem alkottak új, pozitív narratívát a válság utáni korszakra. Ezért a szociális leszakadás és a munkahelyük elvesztésétől való félelem miatt szavazóik egy része a radikális jobboldalra, a kiürült programban csalódva másik részük pedig a zöld, globalizációkritikus és alternatív mozgalmakra voksolt. Arra a kérdésre, hogy mit jelent ma baloldalinak lenni, nem született artikulált válasz sem Nyugat-, sem Kelet-Európában.

A baloldal Nyugat-Európában elvesztette a ’68-as lendületet, Kelet-Európában pedig a szavazók hitét abban, hogy a politika menedzserfeladat, és az állam fekete doboz, amibe egyik oldalon x mennyiségű adó folyik be, a másikon pedig y mennyiségű újra elosztott vagyon jön ki, mégpedig úgy, hogy a relatív többség számára y mindig több lesz, mint x. Az úgynevezett harmadikutas modellről bebizonyosodott, hogy hiányzik belőle a tartalom, válságkezelés terén pedig nem tud újat mutatni.

A modernizáció, a progresszió és a liberalizmussal összebékített baloldal gondolata megmaradt szavazatszerzésre is alkalmas szellemi konstrukciónak, amely téthelyzetben csődöt mondott. Nem véletlen, hogy Sarkozy és Angela Merkel gazdaságélénkítő receptjeit az angolszász kapitalizmusmodell mellett érvelő The Economist is kénytelen volt helyénvalóbbnak minősíteni, mint Gordon Brown fogyasztásélénkítő kísérletét. A konzervativizmusok korának talán nem lesz külön neve - mert nincs egy fogalom, ami összefoghatná. A gyakorlat azonban, úgy tűnik, ezt a stratégiát igazolja vissza.

Heti Válasz, 2009. október 8.

Cikkek, írások