Nézőpont Intézet

Európa jobbra mozdult

A 2009-es európai parlamenti választások több fontos tanulsággal szolgáltak az EU egyes tagállamaiban. A legfontosabb következmények közé sorolandó a jobbközép pártok számos látványos sikere, sokszor akár kormányzati pozícióban is, illetve ezzel párhuzamosan a baloldal látványos visszaesése. Az eddigiekhez hasonlóan több országban is számottevő eredményre tett szert a radikális jobboldal, azonban az eredmények jelentős szóródást mutatnak.

Két tézis megdől

A 2009-es európai parlamenti választásokon két, korábban többször hangoztatott tézis dőlt meg. Az első, hogy az egyes országok nemzeti parlamenti erőviszonyaira közvetlen hatással nem rendelkező – közjogi értelemben tét nélküli – voksolás alkalmával a választók hajlamosak a kormánypártokat büntetni. Az előfeltevés alól kivételnek számított, ha az adott kormány az európai parlamenti választások előtt nyert „rendes” választásokat, mint a spanyol szocialisták 2004-ben, ahol a baloldal sikerrel ismételte meg márciusi meglepetésszerű győzelmét száz nappal később.

2009-ben az összesítést követően kiderült: a huszonhét uniós tagállamból összesen tizenkettőben nyert a kormányzó párt vagy a koalíció egyik pártja. Ha ehhez még hozzávesszük a nagykoalíciós kormányt Ausztriában, Németországban és Romániában, valamint ideszámítjuk a hatalomról nemrég lemondó jobbközép cseh kormányerőt, a Polgári Demokratákat, akkor ez a szám tizenhatra emelkedik. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy a Fidesz nagyarányú győzelme nem írható le a „tiltakozó szavazás” paradigmájával. Mindezeket figyelembe véve az önmagukban vagy valamilyen koalícióban kormányzó erők győztek Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Lettországban, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Luxemburgban, Romániában, Szlovákiában, Hollandiában, Írországban, Lengyelországban és Litvániában.

A másik gyengének bizonyuló tézis: a pénzügyi-gazdasági válság idején a baloldali, piackritikus szocialista-szociáldemokrata illetve munkáspártok előtörnek a polgári-konzervatív erők rovására. Ezzel szemben az EP-választásokon kiderült: Magyarország mellett Franciaországban, Németországban, az Egyesült Királyságban, Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, Hollandiában, Luxemburgban, Írországban, Belgiumban, Szlovéniában, Romániában és Ausztriában egyaránt a jobboldal aratott győzelmet. Vagyis a tőkekritikus választói hangulatra építő baloldali kampányok rendre kudarcot vallottak. Tetézi mindezt, hogy ezek közül a német CDU/CSU pártszövetség, a francia UMP, az osztrák ÖVP, az ír Fine Gael, az olasz Szabadság Népe Pártja (PdL), a belga Kereszténydemokraták (CD&V), valamint a luxemburgi keresztényszocialisták (CSV) egyaránt kormányzati pozícióból szerezték meg a legtöbb szavazatot.

A győztes kormányzó pártok sikerének súlyát növeli, hogy Franciaországban a jobbközép UMP Sarkozy elnök és a kormány mandátumának félidejében utasította maga mögé a szocialistákat, Németországban pedig mindössze három hónappal a szövetségi választások előtt nyílt tíz százalékpontosra az olló a nagykoalíciót alkotó kereszténydemokrata és –szociális jobboldal, illetve a szociáldemokraták (SPD) között. Nemcsak Nyugat-Európában, a posztkommunista térségben is megfigyelhető volt ez a tendencia: Lengyelországban a 2007 óta kormányon lévő Polgári Platform (PO) 44 százalékkal magabiztosan győzött, messze a rivális nemzeti-konzervatívok és a baloldal előtt.

Gyenge baloldal, erős radikális jobb

Ami az érem másik felét illeti: a jól szereplő jobboldallal szemben Európa-szerte egy meggyengült baloldal áll. Legeklatánsabb példája ennek a brit Munkáspárt, amely Gordon Brown vezetésével történelmi vereséget szenvedett, a szavazatok 15 százalékával az euroszkeptikus függetlenségi párt (UKIP) mögé, a harmadik helyre szorult. Bár kevésbé kiábrándító a portugál szocialisták (PS) helyzete, akik mindössze öt százalékponttal maradtak el az ellenzék mögött, figyelembe véve a közelgő szeptemberi általános választásokat és azt, hogy hónapokon át magabiztosan vezettek, eredményük minden, csak nem biztató. Ritka kivételként említhető a kormányzó szlovák Smer-SD, amely továbbra is a fő kereszténydemokrata riválisra leadott szavazatok kétszeresét tudhatja magáénak, illetve az ellenzéki svéd Szociáldemokrata Munkáspárt, amely kis híján hat százalékponttal hagyta le a jobbközép kormánypártot.

A rendszer- és elitellenes, illetve bevándorlás-ellenes, EU-szkeptikus radikális jobboldal előretörése több országban is megfigyelhető volt: Nagy-Britanniában a Függetlenségi Párt a második erőként jelent meg, a szavazatok 16 százalékával 13 képviselőt küldhetnek az Európai parlamentbe. Bár a 2008. szeptemberi közel 30 százalékos összesített eredményhez képest jelentősen alulteljesített, továbbra is számottevő tényezőként kell számolni az osztrák radikális jobboldallal. A Szabadságpárt (FPÖ) negyedik erőként megkétszerezte öt évvel ezelőtti támogatottságát, 13 százalékával a térség legsikeresebb elit- és idegellenes pártja. Némi meglepetésre azonban nem jutott mandátumhoz a Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ). Szlovákiában a Ján Slota vezette nacionalisták alig érték el az ötszázalékos küszöböt (5,56%), a szavazatok 8,7 százalékával viszont egyértelműen megerősödtek a Nagy-Románia Párt pozíciói. A legzajosabb sikert azonban vélhetően így is a Geert Wilders vezette holland Szabadságpárt nyerte, amely története első európai megmérettetésén máris a voksok 17 százalékát kapta, három százalékponttal megközelítve a kormányzó kereszténydemokratákat.

Európai parlamenti következmények

Mindezek fényében elmondható: az európai parlamenti erőviszonyok nem változtak 2004-hez képest, vagyis a testületen belül továbbra is a relatív többséget élvező konzervatív Európai Néppárt (ENP) marad a legbefolyásosabb politikai formáció. Az ENP 267 mandátuma még úgy is százzal több a második legerősebb Európai Szocialisták Pártjáénál (PES), hogy időközben David Cameron konzervatív pártelnök „kivezette” a briteket a néppárti frakcióból, és ehhez a döntéshez látszik csatlakozni a cseh Polgári Demokrata Párt is.

A 736 fős strasbourgi/brüsszeli testület azonban mindezek ellenére továbbra sem tekinthető az európai uniós döntéshozatal hatalmi centrumának: a legfontosabb kérdések máig az egyes tagállamok nemzeti kormányait magába foglaló Tanácsban születnek, a parlament jobbára vétó- és együttdöntési jogkörével képes némiképp befolyásolni egyes konkrét részleteket. Az európai szinten alacsony, mindössze 43 százalékos részvétel egyik magyarázó tényezője vélhetően ebben a kettősségben is keresendő.

Kitekintő.hu, 2009. június 10.

Cikkek, írások