Simonyi-Semadam Sándor kerestetik

A régi parlament új miniszterelnökkel aligha tudná az országot sújtó válságot kezelni. Az „Új Miniszterelnök” (nem a Debreczeni József által használt értelemben) mozgástere ugyanis rendkívül szűk lenne. Ezért lehet, hogy a szombat óta tartó játszma nem is arról szól, mint amiről szó van.

Mivel 1920-ban egyetlen vezető politikus sem akarta vállalni a trianoni szerződés aláírását, egy másodvonalbelire bízták a kormány irányítását. Simonyi-Semadam Sándor 126 napig volt miniszterelnök, feladatát beteljesítve távozott posztjáról, majd hamarosan a politikai életből is. Neve ismeretlen maradt, feladata elsősorban az volt, hogy más, ismert szereplők sorsát ne pecsételje meg a megalázó szignó.

Hasonló epizódszereplőt keres most magának állítólag a szocialista párt. A munkaköri leírás ijesztő, már-már vállalhatatlan feltételeket szab. A keresett személynek legfeljebb egy év áll rendelkezésére, s jó eséllyel ezt követően hatályon kívüli helyezi egy szabadon választott kormány számos intézkedését. Az egy év során két kampányidőszakkal kellene szembenéznie. Az első megválasztásakor – az MSZP forgatókönyve szerint április közepén – már megkezdődött. Az új kormányfő első ötven napjában nem hozhatna tehát népszerűtlen intézkedéseket. Tény, hogy az európai parlamenti választás tétje kisebb, mint egy országgyűlési választásé, de hiba volna alábecsülni egy ilyen többmilliós mintán készülő közvélemény-kutatás politikai jelentőségét. Ha kiderül, hogy az MSZP már nem nagy-, hanem legfeljebb középpárt, 10 százalék körüli eredménnyel, holdudvarában minden eddiginél nagyobb pánik lenne úrrá. Ez a pártbázissal nem rendelkező Új Miniszterelnököt is biztosan sújtaná. A most szerveződő, törékeny többsége és bizonytalan mandátuma könnyen elillanhatna. A másik választási kampány a szűkre szabott, egyéves ciklus során legkésőbb ősszel indulna a listaállítással és a miniszterelnök-jelöltek kiválasztásával. Vajon mekkora mozgástere volna annak az egyelőre ismeretlen kormányfőnek, aki tudja, hogy a többhónapos választási kampányban nem csak támadják saját támogatói, de a kampány után – feltételezve, hogy nem ő lenne az MSZP kormányfőjelöltje – biztosan nem számítanak munkájára?

Az Új Miniszterelnök helyzetét azonban nemcsak a kampányok nehezítik. Esetleges megválasztása után rögtön szembe kéne néznie a kormányalakítás nehézségeivel. Döntenie kellene arról, hogy „szakértői kormányában” Szekeres Imre-e a legalkalmasabb a honvédelmi tárca irányítására, vagy a kormányfő keze alá dolgozó Miniszterelnöki Hivatal vezetését továbbra is Kiss Péterre akarja-e bízni. Egyáltalán, felvetődik a kérdés, hogy a miniszterelnöknek lenne-e kormánya, vagy a kormánynak, s ezáltal a miniszterelnök személyében megállapodó pártoknak lenne-e miniszterelnöke. Noha a rendszerváltozás óta nem szokás a kormányüléseken formális szavazást tartani az előterjesztésekről, hiszen a miniszterelnök bármikor leválthatja a kormánytagokat, ha az Új Miniszterelnök még a kormánynévsort sem vázolhatná fel, visszatérhet a „testületi kormányzás” időszaka, ahol a miniszterek, Szekeres Imrétől Kiss Péterig leszavazhatnák elnöküket. Ugyanez aztán az országgyűlési interpellációknál is megismétlődhetne.

De a mindenkori kormányfőnek nemcsak minisztereket kell találnia, hanem tanácsadókat, kormánybiztosokat és miniszterelnöki meghatalmazottakat. Miután – legkésőbb a 2007 nyarán bekövetkezett kormányátalakítással – meggyengült Gyurcsány Ferenc politikai pozíciója, stallumokkal próbálta megnyerni a kormánypárti képviselők támogatását. Az Új Miniszterelnöknek első munkanapjain e hivatalok, megbízó levelek, ahogy mondani szokás „Audi-kulcsok” sorsáról is döntenie kellene. Ha minden marad a régiben, az Új Miniszterelnök saját mozgásterét szűkíti, ha felvállalja a posztok tizedelését, támogatói tűnhetnek el.

S végül ne feledkezzünk meg Gyurcsány Ferencről sem! A hétvégi MSZP-kongresszuson általa vázolt szervezett utódlás valójában azt jelenti, s ezt a pártelnöki újraválasztása is megerősíti, hogy ha már a Gyurcsány-kormány megbukott, legalább a Gyurcsány-korszaknak ne kelljen véget vetni. A pártelnök minden energiájával a politikai túléléséért küzdene, ha kell az Új Miniszterelnök ellenében. Az elmúlt hét év tükrében megkockáztatható a kijelentés, hogy ha Gyurcsány Ferencnek az állna az érdekében, hogy elhatárolódjon utódjától, elutasítsa terveit, vagy esetleg megbuktatására szólítsa fel híveit, minden bizonnyal meg is tenné ezt. Kádár János, miután lemondott második miniszterelnökségéről, még pártelnökként (akkori terminológiával pártfőtitkárként) 24 évig irányította az országot. Alighanem egy hasonló „árnyék-miniszterelnökség” lebegett a szocialista pártelnök szeme előtt is, amikor kilátásba helyezte visszavonulását. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy Gyurcsány Ferenc helyzete olyan megingathatatlan lenne, mint azt a pártelnöki újraválasztása mutatja. Ha pedig küzdenie kell saját posztjáért, politikai jövőjéért, szüksége lesz egy bűnbakra. Ki más jöhetne szóba, mint az Új Miniszterelnök?

Összességében látható, hogy az Új Miniszterelnöknek lehetetlen feladatot kellene teljesítenie, a vázolt feltételek alapján politikai öngyilkosság lenne a harmadik közjogi méltóság posztjának elvállalása. Józan ember, pláne ha politikán kívüli tekintéllyel rendelkezik, nem fut bele ebbe a zsákutcába. Tekintélye ugyanis pár hét vagy hónap alatt felmorzsolódna. Cselekvésében korlátozott kormánya nem nyugtathatná meg a piacokat sem, hiszen azok „reformokra” várnak, amely mindenekelőtt „valódi kormányzást” jelent. Egy új Simonyi-Semadam Sándortól ez azonban nem várható.
Éppen ezért tűnhet úgy, hogy az egykori Új Miniszterelnöknek (ezúttal Debreczeni József szóhasználata szerint) valójában nem is az volt múlt szombaton a célja, hogy Új Miniszterelnököt találjon. Nem lehet kizárni, hogy valójában egy vezércsellel van dolgunk. A ravasz gondolkodásra nyitott elemzőnek két forgatókönyv is eszébe juthat. Egyrészt a lemondás meglebegtetése szolgálhatja a miniszterelnökség megtartását is, másrészt egy előrehozott választás, előrehozott kampányának is lehet a nyitóakkordja.

Az első forgatókönyv szerint a miniszterelnök-keresés kudarca megerősíthetné Gyurcsány Ferenc alternatíva nélküliségét. Népszerűbb nem lenne a jelenlegi miniszterelnök, de posztját megőrizhetné. Lehet, hogy nem lenne többsége a parlamentben – bár a 15 független képviselő között könnyen akadhat öt, aki eseti jelleggel, szükséghelyzetben a kormány oldalára áll –, de a kormányfő-váltást sem követelhetnének sem a szocialista, sem az SZDSZ és az MDF képviselői. Hiszen a tiltakozókat könnyű volna leverni azzal, hogy „amikor a miniszterelnök felajánlotta, nem tudtatok élni a lehetőséggel”. A hosszabbítás nem volna jó üzenet a „piacoknak”, amelyektől ma Magyarország mindennapjai függnek. De elhamarkodott volna azt állítani, hogy eleve kizárt e forgatókönyv bekövetkezése. A kongresszus előtti napokban ugyanis több szocialista politikus is utalt arra, hogy a Reformszövetség programja „tárgyalási alapot” képezhet. Az alternatíva nélküliségében megerősített Gyurcsány Ferenc tehát egy új programhoz akár új támogatókat is szerezhetne. Szintén e lehetséges, bár nem túl valószínű szcenáriót erősíthetik a szocialista politikusok egzisztenciális szempontjai. Ha ugyanis minden marad a régiben stallumaikat, a minisztériumtól a tanácsadói szerződésig a következő évben sem fenyegeti semmi.

A másik forgatókönyv szerint az Új Miniszterelnököt – a lehetetlen feladatkör miatt – nem kormányzásra, hanem kampányolásra keresi az MSZP. Gyurcsány Ferenc legfőbb érve esetleges visszalépése mellett az volt, hogy ezzel növelhető pártja támogatottsága, előcsalogathatók a rejtőzködő szocialista szavazók. E szerint a szcenárió szerint – mivel a szocialisták is tudják, hogy az Új Miniszterelnök nem tudna kormányozni – a konstruktív bizalmatlansági indítvány célja nem a miniszterelnök-csere lenne, hanem az alibi-keresés. Az Új Miniszterelnök leszavazása esetén elkerülhetetlenek lennének az előrehozott választások, de a harmadik köztársaság ötödik parlamentjének feloszlásáért azonban nem Gyurcsány Ferenc lenne a hibás (szerinte és az MSZP szerint), hanem az SZDSZ vagy az MSZP. Az Új Miniszterelnök tehát csak egy bábu lenne, akivel kampányolni tud a szocialista párt, s akitől aztán a most kódolható bukás után elegáns búcsút vehetne.
E forgatókönyv mellett is szólnak egzisztenciális érvek. Az MSZP „önkormányzati lobbija” (ők azok, akiket a pártelnök sohasem tudott betörni), biztosan támogatná. A településeken ugyanis csak 2010 őszén lesz választás, s addig – sokak várakozása szerint – egy új jobboldali kormány elveszíthetné támogatóinak egy részét. Márpedig az önkormányzati választás kulcskérdés az MSZP jövője szempontjából. Ha 2010-ben sem tudnak jobb eredményt elérni, mint 2006-ban, egy teljes generáció kimaradhat az MSZP utánpótlásából. Szintén ezt a forgatókönyvet erősíti a kétharmados Fidesz-többségtől való félelemkeltés (ez egy előrehozott kampány rémképe lehet), valamint a bíróságok és az ügyészségek elleni kampány. Utóbbival egy új ciklus során várható felelősségre-vonást, ügyészségi nyomozásokat és bírósági eljárásokat próbálja jó előre „átpolitizálni” az MSZP, ahogy ezt néhány éve az állítólag „fideszes” Sólyom Lászlóval is tette, hogy a jogállami felelősségre-vonásokból aztán kialakulhasson a „boszorkányüldözés” mítosza. Végül a „német példa” is lebeghet e forgatókönyv híveinek szeme előtt. Amikor Schröder 2005-ben új választásokat kezdeményezett a CDU és az SPD közötti különbség – közvélemény-kutatások szerint – 15 százalékpont volt, a szeptemberi választások napjára – egy éles CDU-ellenes kampány eredményeként – ez néhány tizedszázalékra zsugorodott.

Jelenleg csak az biztos, hogy semmi sem biztos az Új Miniszterelnök körüli herce-hurcában. De napokon belül világosan látni fogjuk, mi végett volt hajlandó saját posztját is felajánlani Gyurcsány Ferenc.

Magyar Nemzet, 2009. március 27.

 

Új magyar politikai tabló - Magyar Nemzet, 2010. április 14.
A szélsőségesek jövőjéről - Szombat, 2010. március/XXII. évfolyam 3. szám
A tavaszi választás kétmilliós kérdése - Magyar Nemzet, 2010. január 8.
A félelmetes kétharmadról - Szombat, 2009/5
Simonyi-Semadam Sándor kerestetik - Magyar Nemzet, 2009. március 27.
Nem csináltak semmit - 2008. augusztus 9.
A polgári ellenzék szerepfelfogásai - Kommentár, 2008/5