A polgári ellenzék szerepfelfogásai

A polgári ellenzék szerepfelfogásai

    A politikatudomány az egyik közkeletű definíció szerint a hatalom tudománya, talán ezért is bíbelődik ritkán a hatalomért legfeljebb csak sorban álló ellenzék szerepével és működésével. A szakirodalom szűkössége azonban nem jelenti azt, hogy lényegtelen kérdésről volna szó. Az erős, felkészült, hiteles, egy szóval népszerű ellenzék előbb-utóbb hatalomra kerül.  Az ellenzékből kormányra vezető úton különösen fontos, hogy az adott párt hogy tekint magára. Mit válaszol a „kik vagyunk” és „mit akarunk” egyszerű kérdésekre, divatos szóval élve, mi az identitása.  
    A magyar polgári ellenzék mind stratégiai kérdésekben („egy a tábor”), mind szervezeti megoldásokban (frakciószövetség) a német jobboldalt tartja példaképének. Ezért magyar nézőpontból is elgondolkodtató annak összefoglalása, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) milyen szerepfelfogásokat követett hét éves ellenzéki időszakában, hogyan tekintett saját szerepére, amikor elvesztette 2002-ben a választásokat, illetve amikor a 2005-ös előrehozott választásokon csak hajszálhíján kerekedett felül.

     Az ideiglenes ellenzékiség
    Csak az örök optimistákat és a szemellenzős pártkatonákat érte meglepetésként, hogy 1998-ban az agg Helmut Kohl, tizenhat évi kor-mányzás után elvesztette a szövetségi választásokat. Dacára az újraegyesítésben betöltött szerepének, már 1994-ben is inkább a baloldali kihívójának (Rudolf Scharping) alkalmatlansága miatt kerekedett felül, mintsem saját érdemeinek köszönhetően. Történelmi műve, az újraegyesítés ekkortájt nem volt túl népszerű: a nyugat-németek sokallták a terheket, a kelet-németek hiányolták a megígért „virágzó vidékeket”.  A hibát hibára halmozó, öregségére teljesen bizalmatlanná váló pártelnök-kormányfő hosszú bizonytalankodás és a kijelölt utód megléte ellenére úgy döntött, 1998-ban is csak ő tudja győzelemre vezetni a CDU-t. Nem vette figyelembe, hogy a baloldal teljesen átrendeződött. A belső hatalmi harcok helyett egy triumvirátus vette át az irányítást (Schröder-Lafontaine-Scharping). Gerhard Schröder kancellárjelölt ráadásul a CDU régi önképét (a középosztály pártja) összekötötte a baloldal hagyományos, haladáspárti mondanivalójával. Az „új közép” jelszavával folyamatosan bővítette táborát. Sőt a győztes baloldal 1998-ban sokak meglepetésére „vörös-zöld” koalíciót alkotott, külügyminiszterré téve az egyetemi diplomával nem rendelkező Joschka Fischert.
    Sokszoros vereség volt ez a CDU és Kohl számára, az „Altkanzler” (volt kancellár) mégis meg tudta őrizni befolyását. Pártja tiszteletbeli elnökké választotta, szoros szövetségese, a kancellárjelöltségről lemaradt Wolfgang Schäuble lett a párt elnöke és frakcióvezetője, az akkor „Kohl kislányaként” csúfolt Merkel a párt főtitkára. Még nem jött el a Kohl-korszak kritikájának ideje.
    A kereszténydemokratáknak szokatlan volt az ellenzéki szerep, egy egész generációnak kellett megtanulnia a kormányrúd és a végtelenül osztható posztok nélküli életet. Nem csoda, hogy a kiszámítható meglepetés ellenére hiányzott a világos ellenzéki koncepció és vízió. A párt megválasztott Kohl-párti vezetése és a volt kormánytisztviselők az ellenzékiséget ekkor természetellenes, ugyanakkor csupán ideiglenes állapotként fogták fel. A CDU értelmezése szerint a Zöldekkel kiegészült baloldal morálisan és szakmailag is alkalmatlan az ország vezetésére. Következésképpen különösebb ellenzéki erőfeszítés nélkül, rövidtávon magától meg fog bukni. Ezt az ideiglenes ellenzéki szerepfelfogást jelzi, hogy a széleskörű kormányzati tapasztalatok ellenére alig születtek parlamenti beadványok a CDU részéről.  A párt ekkor még türelmesen várta a baloldal elkerülhetetlennek vélt bukását.
    Az események azonban másképp alakultak. 1999 márciusában felbomlott az SPD triumvirátusa, Oskar Lafontaine gazdasági csúcsminiszter egyik pillanatról a másikra minden tisztségéről lemondott, s élesen bírálta Schrödert (később új baloldali pártot alapított). A triumvirátus másik tagja honvédelmi miniszterként lassan kikopott a hatalomból. Így a belharcból a kancellár került ki győztesként: ő lett a párt elnöke. Az átrendeződés azonban nem fenyegette a kormányzati munkát, vörös-zöld koalíció, a CDU meglepetésére népszerű és egységes volt. Kiderült, hogy a Zöldek mégis tudnak kormányozni. Schröder kancellár a cégvezetőkkel és a munkavállalói érdekképviseletekkel is állandó egyeztetést folytatott, a baloldal gazdasági inkompetenciáját ostorozó ellenzéki retorika üresnek bizonyult.
    A tanácstalanságot a CDU programalkotással próbálta elfedni. Látszólag aktív belső vita (500 módosító indítvány) után, 1999-ben új programot készített. A papíros azonban nem segített az ideiglenesség víziójának meghaladásában és az új ellenzéki szerep megtalálásában. Ehhez a Kohl-rendszerhez és magához Kohlhoz fűződő viszonyt kellett volna újragondolni. Franz Müntefering, későbbi SPD-elnök ezt így fogalmazta meg: a CDU még mindig a „hidegháború pártjának” gondolta magát, az antikommunizmus összetartó ereje azonban az ezredfordulóra megkopott.  Márpedig az antikommunizmusnak éppen Kohl kancellár volt a CDU-ban a szimbolikus megtestesítője. Ellentétben a magyar közvéleményben élő képpel, Kohl sohasem volt kritikán felüli a saját pártvezetői körében: vitás kérdésekről kerülte a szavazást, elsősorban a baloldallal és a baloldali sajtóval szembeni ellenségkép tartotta össze táborát. A politikai legendák szerint a magyarok 1989-es határnyitásáért is azért volt olyan hálás, mert az „új helyzet” épp egy pártgyűlésen ellene szervezett puccstól mentette meg. A kancellár inkább a pártnép körében volt népszerű, amelyet intenzív kapcsolattartásával (minden pártszervezet vezetőjét felhívta személyesen a születésnapján), illetve az igazságosság nevében a 90-es években folytatott jóléti programjával vívott ki magának.
    Az állóvízbe Kohl feketekasszája dobott követ. Kiderült: az újraegyesítés kancellárja megkerülte a demokrácia egyik alapelvét, az átlátható pártfinanszírozást, valakitől vagy valakiktől több millió márkát fogadott el, amelyet házi pénztárként kezelve pártcélokra fordított. Az addig érinthetetlen politikusból nagy tehertétel lett pártja számára. Különösen miután Kohl az „adott szavára” hivatkozva nem volt hajlandó elárulni, kitől kapta az illegális márkamilliókat. Kohl ezzel jogszabályokat, az alkotmányt és a demokráciát is megsértette, s elbukott a CDU ideiglenes ellenzéki szerepfelfogásának a gazdasági kompetenciaelőny mellett a másik axiómája is, a morális fölény.
    A rengés magával sodorta a kijelölt utódot, Wolfgang Schäublet is, aki túl közel állt ahhoz Kohlhoz, hogy szembeszálljon vele. Eljött Angela Merkel órája: 1999 karácsonyán cikket írt a „helyzetről”. A korábban szintén Kohl-bizalmas politikusnő egyszerre szakított a volt kancellárral, bizalmasaival és saját elmúlt tíz évével, félreérthetetlen szavakkal: „A pártnak meg kell tanulnia működnie, fel kell vállalnia a küzdelmet ellenfelével a jövőben régi csatalova nélkül is, ahogy magát Helmut Kohl előszeretettel nevezte. Mint gyermek a pubertás korában, el kell hagynia a szerető otthont, saját útját kell járnia.”  2000 elején Merkelt választották a CDU elnökévé.
    A pártelnökség nem jelentett még teljhatalmat, s nem vezetett automatikusan a kancellárjelöltséghez. A Kohl-bizalmasok nem bíztak Merkelben, s inkább a párt frakcióvezetőjét, Friedrich Merzet támogatták. A kiváló szónok és agresszív politikus hírében álló Friedrich Merz ráadásul képes volt új szerepfelfogást kínálni pártjának, a konfrontatív ellenzékiséget. A vörös-zöld koalíció víziójával, a multikulturális társadalommal szemben alternatívát adott az asszimilációpárti „német főkultúra” (deutsche Leitkultur) jelszóval. Hiába lett népszerű kormánykritikája miatt, elfeledkezett a belső építkezésről, amely a kancellár-jelöltséghez elengedhetetlen lett volna. Merkel ezzel szemben képtelen volt még ekkor pártjának elfogadható „identitást” kínálni. Hiába szakított Kohllal, az emberrel, a Kohl-korszak paternalista, jóléti politikájának nem tudott búcsút inteni, az igazságosság nevében még előszeretettel követelt nyugdíjemelést. A konfrontatív ellenzékiség kialakítására tett kísérlete pedig hamvában holt, a „bűnöző” Gerhard Schrödert rács mögött ábrázoló plakátkampányát félidőben vissza kellett vonnia pártja elégedetlensége miatt.
    Merkel és Merz vitáját egy nevető harmadik, Edmund Stoiber bajor kormányfő-pártelnök oldotta fel. A keresztény-szociális testvérpárt (CSU) vezetője már bizonyított (1991 óta vezette a müncheni kormányt), miután bejelentette indulási szándékát, Merkelnek és Merznek nem maradt sok esélye.

      A konfrontatív ellenzékiség
    Stoiber ideális választásnak tűnt. Egyrészt megtestesítette a Merz által képviselt „konfrontatív ellenzékiséget”. A bajor kormányfő több beszédében is hangoztatta a konfrontatív ellenzéki szerep kialakításakor: „a CSU-tól tanulni, annyit jelent, mint győzni tanulni”. Ezt a mondatott Merz és Merkel, a kormányzati sikerekkel nem büszkélkedő, szövetségi politikusok nem mondhatták volna utána. Merkeltől elképzelhetetlenek lettek volna olyan mondatok mint: „Aki azt mondja: „Így tovább!”, az politikai nyugtatót osztogat, amely rövidtávon bódít, hosszútávon mérgez.”  Vagy: „Németország problémáját Gerhard Schrödernek hívják. S erre a problémára csak egy megoldás van: Mennie kell!”  Még 2005 hamvazószerdai beszédében is élesen támadta Schrödert Stoiber, „ámokfutónak” minősítve a kancellárt, akinek jelszava szerinte az „utánam az özönvíz” lehet.
    Másrészt Stoiber ideális alternatívának tűnt az egyre több gazdasági nehézséggel és emelkedő munkanélküliséggel küzdő Schröder kancellárral szemben. Függetlenül a német és a világgazdaság nehézségeitől Bajorország ugyanis virágzott. Agrárországból pár évtized alatt fejlett ipari ország lett („laptop és bőrnadrág”), ahol a jobboldal is meg tudta őrizni a modernizáció ellenére a hegemóniáját.
    Azok megnyugtatására, akik szerint Stoiber kirohanásaival a konszenzuális német demokrácia alapjait rombolja, a bajor kancellárjelölt nem maradt adós a magyarázattal: „A német politikai kultúra mindazonáltal lehetne vitatkozóbb, hogy egy új konszenzust kidolgozzunk. Fatális tévedés, ha fontos politikai nézeteltérésekhez a negatív tudat ódiuma tapad, mert egy politikai párt fél, hogy veszít egy nyílt vitában.”
    A konfrontatív ellenzéki szerepfelfogás az utolsó pillanatig sikeresnek tűnt, Stoiber a választás estéjén már be is jelentette saját győzelmét. Végül mégis a „vörös-zöld projekt” kerekedett felül. A bajor kormányfő későbbi beszédeiben visszatérően emlegette az ő és szerinte az ország rosszsorsát megpecsételő hatezer szavazatot. Schröder sikerének titka a figyelemelterelés volt, a rossz gazdasági mutatók helyett először a kelet-németországi példátlan árvízről, majd az iraki háborúról beszélt. Az amerikaiak háborús céljától való elhatárolódással pedig egyszerre erősítette a vörös-zöld koalíció szavazóinak identitását, hiszen mindkét párt pacifista alapokkal rendelkezett, valamint az amerikaiakkal köztudottan szoros szövetséget szorgalmazó jobboldaltól való elhatárolódást.
    A választási vereség nem hozta azonnal a Stoiber által megtestesített ellenzéki szerepfelfogás bukását. Az alulmaradt kancellárjelölt kezdeményezésére még létrehoztak az új parlamentben egy „hazugságvizsgáló bizottságot”, miután kiderült, hogy a választási kampány érdekében a Pénzügyminisztérium gazdasági előrejelzései irreálisak voltak. A vizsgálóbizottság különösen a kancellár és minisztere felelősségét kutatta abban, hogy tudtak-e már a választások előtt a német költségvetés maastrichti kritériumokat megsértő, magas deficittervéről. A bizottság munkája egy éven keresztül húzódott, s nem ért el átütő sikert. Schröder kancellár kabaréként kezelte meghallgatását, hangsúlyozva, hogy az ő feladata nem az adatok megbízhatóságának vizsgálata, hanem a kormányzás. Pénzügyminisztere pedig szaknyelvi fordulatok mögé bújva hárította el a felelősségre vonást.
    A vizsgálat hatására nem bukott meg a Schröder-kormány, legfeljebb hitelességén esett csorba, amelyet retorikájával nem győzött erősíteni a CDU. A bajor kormányfő innentől kezdve minden beszédének mottójául az „adott szó érvényes”  jeligét választotta. Sőt a 2005 nyarán, az előrehozott választások miatt sebtében alkotott választási programot – hangsúlyozandó a különbséget – „őszinte program”-nak nevezte az Unió, „konkrétsága, precizitása és finanszírozhatósága miatt” .

       A reformpártoló ellenzékiség
    Stoiber és a CDU vereségének azonban volt egy nyertese is a keresz-ténydemokratáknál: a pártelnök. Angela Merkel hatalma gyors kiterjesztésére használta fel a helyzetet, Friedrich Merz helyére lépett, mint frakcióvezető, ő lett a kormányzóképesség és a kormányellenesség főfelelőse. A kancellárjelöltséget biztosítani akaró pártelnök több szimbolikus döntéssel erősítette meg elsőbbségét. 2003 novemberében először nyilvánosan figyelmeztette, majd kizáratta a CDU-ból, illetve a frakcióból Martin Hohmann képviselőt vitatott beszéde miatt. A német egység napján ugyanis a német demokratikus konszenzus alapjait kezdte ki az addig ismeretlen honatya: „A zsidók nagy számban aktívak voltak a (kommunista) vezetésben, illetve a Cseka-kommandók kivégző osztagaiban. Ezért a zsidókat nem lenne alaptalan tettes népnek nevezni.”  Szintén Merkel szimbolikus személyzeti politikájának volt része a 2005-ös államfőválasztás. A pártelnök ugyanis a jelöltlistákon addig fel sem merülő, Horst Köhlert ajánlotta szövetségi elnöknek.
    A hazugságvizsgáló bizottság bukásával a konfrontáción alapuló identitás is elvesztette létalapját. Kiderült, hogy a Stoiber által képviselt erőteljes támadásokkal, dacára a bajor gazdasági eredményeknek, nem lehet sem választást nyerni, sem kormányt buktatni. A hatalmi pozícióit kiterjesztő Angela Merkelen volt a sor, hogy felvázolja saját ellenzéki szerepfelfogását.
    Merkel kezére játszott, hogy a jobboldal visszaszerezhette „morális fölényét”. Előbb Joschka Fischer külügyminiszterről derült ki, hogy eddigi állításával szemben 1968-ban rendőröket dobált kővel, majd a vörös-zöld koalíció gazdasági érdekből feloldotta a Kínával szembeni fegyverexport-tilalmat. Végül fényderült arra, hogy a kijevi német nagykövetségen a Fischer által kezdeményezett vízumkiadási könnyítések korrupt vízumértékesítési hálózat kialakulásához vezetett, amelyet Fischer nem engedett kivizsgálni. Az utóbbi ügy ártott legtöbbet a vörös-zöld koalíció hírnevének a megszorító intézkedések mellett. A CDU vizsgálóbizottság összehívását rendelte el, Stoiber pedig kijelentette: a vörös-zöld koalíció „támogatta a modern rabszolgaságot”.
    Merkel ellenzéki szerepfelfogásának alapja mégsem morális természetű lett. Az emelkedő munkanélküliség és a romló makrogaz-dasági mutatók miatt a baloldal elvesztette gazdasági kompetenciáját. Hiába vezetett be Schröder közvetlenül a választások után megszorító és reformintézkedéseket („Agenda 2010”), azok hatását nem lehetett érzékelni. A népszerűtlen lépéseket nehezítette, hogy hiányzott mellőlük a választói felhatalmazás, hiszen a kancellár egészen más témákkal győzött a választásokon. A Merkel-féle ellenzékiség középpontjába a reformpártolás és a kooperáció került, melynek jegyében több ízben egyeztetett a Stoiber számára korábban elfogadhatatlan Schröder kancellárral. A pártelnök szigorú reformkurzust rendelt el pártja számára, amely néhol még a vörös-zöld koalíció reformjainál is „neoliberálisabb” volt. Ezt az elnevezést természetesen kerülte a pártelnök, a reformok előkészítéséről folyó munka céljává az „új szoci-ális piacgazdaságot” nevezte ki. Az új jelszó az SPD korábbi „új közép” ideológiájához hasonlóan két üzenettel is bírt. Egyrészt a haladás- és reformpártoló ellenzékiség szerepfelfogását erősítette, másrészt a CDU hőskorszakát idézte, amikor Ludwig Erhard vezetésével a párt a német középosztályt megteremtő gazdasági csoda szervezője volt.
    A paradigmaváltás „Németország szanálási tervének” a bemutatásával kezdődött. Ezt követően Merkel felkérte Roman Herzog korábbi államfőt, tegyen ajánlást egy, a CDU számára elfogadható, „demográfiabiztos” egészségbiztosítási modellre. A reformpárti ellenzéki szerepfelfogást a pártelnök-frakcióvezető egy ünnepélyes beszéddel hirdette meg, Quo vadis Deutschland? címmel.  Merkel igen sarkosan fogalmazott: „Németország válaszúton van. Vagy a rezignációt és a kapitulációt választja, vagy az ébredést és a felemelkedést.” Az ébredés és a felemelkedés pedig természetesen az új szociális piacgazdaságot megteremtő reformok elfogadásával lehetséges. Ezt szentesítette a CDU 2003-as lipcsei pártkongresszusa is, amely felhatalmazta a pártelnököt a kormány elégtelen reformjai helyére lépő CDU-féle reformok kidolgozására.
    A tartalmi fordulaton túl a reformpártoló ellenzéki szerepfelfogás másik lényeges eleme a konszenzuskeresés volt. Merkel büszkén jelentette ki: „hiszem, hogy némi büszkeséggel megállapíthatjuk: Mi vagyunk a legkonstruktívabb ellenzék, amelyik valaha a Német Szövetségi Köztársaságban létezett.”  A kormánnyal egyeztetni hajlandó, konszenzuspárti ellenzékiség kiváló példája Merkel egyik parlamenti beszéde: „Kancellár úr, mi egészen más elképzeléssel rendelkezünk a németországi adórendszer jelentőségéről és arról, mi tudná az emberek bizalmát ebben a rendszerben helyreállítani. Ezért azt mondjuk: alapvető újrakezdésre van szükség az adórendszerben. (…) Ehhez javaslataink már az asztalon vannak” és „készek vagyunk, már holnap tárgyalásokat kezdeni Önnel.”  Ugyanakkor az idézett beszédében jelzi az új szerepfelfogás korlátait is. Reformpártoló ellenzékiként is a végső cél a kormányzás átvétele volt: „Én ma a második legjobb megoldást kínáltam Önnek, azt a megoldást, amelyet mi, mint ellenzék tudunk kínálni. Konstruktívan együttműködünk. Konkrét ajánlatokat is tettem Önnek. Kancellár úr, természetesen nem akarom a legjobb megoldást sem elhallgatni Ön elől. Ma megmutatta, hogy a címszavakat ismeri. De azt is megmutatta, hogy az országért való politizálásban elvesztette a realitásérzékét. Ezért nem érzi az emberek gondjait és félelmeit. Aki azon-ban ezeket nem érzi, nem tudja az embereket a szükséges úton végigvezetni. Ezért mondom: Kancellár úr, országunk számára a legjobb megoldás az Ön lemondása és az új választások volnának. Akkor azt te-hetnénk, amire szükség van.”
    A CDU nem a kormányzást segítő alkudozást kínál, a médiaeseményként megrendezett nagy egyeztető fórumok (Csúcs a Munkanélküliség ellen, a föderalizmusreform bizottság megalakítása, nyugdíjkompromisszum a Szövetségi Tanácsban) során valójában Merkel tudatosan kerülte a kormányt megerősítő, az ellenzék szavazatival legitimáló kompromisszumokat.
    Némi tűnődés után Stoiber is felsorakozott a konstruktív ellenzékiség koncepciója mögé, amely alternatív javaslatokkal akart meggyőzni, nem az éles kritikával. Érzelmes tirádái mellett innentől már ő is rendszeresen beszélt a politikai és a parlamentáris együttműködés szükségességéről, „a Németországért viselt felelősség miatt”  A bajor miniszterelnök szerint: „Nem elégedünk meg avval, hogy ellenzéket játszunk. Nem elégít ki minket, hogy csupán kritizáljuk a szövetségi kormányt. Világos elvárásunk és világos célunk: 2006-ban kormányváltást akarunk. Németországot ismét előre akarjuk vinni. Ezért olyan megoldásokon dolgozunk, amelyek megvalósíthatóak és a jövőbe mutatnak. Világos és piacpárti alternatívát fogunk a vörös-zöld koalíció gazdasági kudarcával szemben felmutatni.”
    A Merkel-féle ellenzéki szerepfelfogás – dacára Stoiber támo-gatásának – mindvégig vitatott maradt a pártszövetségen belül. A hagyományosan szociálisabb CSU több politikusa jelezte elégedetlenségét, néhányan a szakítást is felvállalták.
    A belső ellenállás miatt Merkel számos kísérletet tett a reformok szükségességének elmagyarázására. A pártelnök ugyanis az új szociális piacgazdaság programjával akart indulni a választásokon, amelyen politikai és társadalmi támogatottság nélkül nem sok esélye lett volna. Sokfajta kísérletet tett a támogatás felépítésére. 2004-ben patetikusan az összes képviselő felelősségére apellált, mellőzve a kormánykritikát: „Nekünk, a Német Parlamentnek, elsődleges kötelessége, hogy a német embereknek újra esélyt adjunk a munkaerő-piacon.”  Nem kormányról, vagy ellenzékről beszélt tehát, hanem a reformok érdekében az egész politikai osztály közös felelősségéről.
    Ugyanebben a beszédében Németország felemelkedésének lehetőségét látta a szabadság előtérbe helyezésében : „[Hannah Arendt] azt mondja: „A politika értelme a szabadság”. Én azt gondolom, hogy a politika értelme számunkra, hogy szabadságszerető életünket egy igazságos társadalomban folytathassuk. Ezért kell, a szabadság szellemében, Németországért néhány célban egyetértenünk. Azt gondolom, hogy országunknak a gazdasági növekedésben, a köz- és magánberuházásokban az alacsonyabb nyílt és rejtett munkanélküli-ségben, valamint az oktatás és a képzés minőségében tíz éven belül ismét Európa legjobb hármasába kell tartoznia. Ez egy hasznos közös cél volna, amelyért dolgozhatnánk. Ha ebben egyet tudnánk érteni, akkor az emberek ismét azt mondanák: „érdemes egy egyéni, akár egy nehéz változást is, elfogadni”.”
    Ehhez hasonlóan reformpártolásra buzdított a berlini fal leomlásának 15. évfordulóján, patrióta kontextusba ágyazva ellenzéki szerepfelfogását: „Az összetartozás érzése nélkül a demokrácia nem lehet tartósan sikeres. Nemzetként közös a felelősségünk országunk jövőjéért. Az országunkért érzett szeretet ezért magában foglalja a készséget is, hogy a bénító lemerevedéseket feltörjük és a szükséges reformokkal bátran megbirkózzunk. A reformkészség mint előgondoskodás a jövőről fontos szempontja a helyesen értett patriotizmusnak.”
    A berlini fal lebontása Merkel számára személyes élmény is volt: kevesebb mint egy évvel a német-német határnyitás után akadémiai kutatóból az újraegyesített Németország szövetségi minisztere lett. A reformpártolásra máskor is sarkallt személyes üzenetekkel: „Holnap lesz a 15. évfordulója, hogy az NDK Népi Kamarájába először szabadon választottak képviselőket. Ez a nap sokak számára, akik itt ülnek, nagyon megindító volt. Ezzel a nappal én személyesen azt a belátását kötöm össze, hogy változtatások által, az azzal összekötődő nehézségek ellenére, mindig nyerhetünk.”
    A legizgalmasabb magyarázatot Merkel a CDU által tervezett egész-ségbiztosítási reform vitájában adta. Szerinte pártja elképzelése alkalmas a két társadalmi osztályra bontó egészségügyi rendszer felszámolására.  Ha a Kereszténydemokrata Unió (CDU) nem meri vállalni az igazságosabb helyzetet teremtő reformokat – hangoztatta Merkel – „lemondhat a nevében lévő „C” betűről”. Majd kongresszusi beszéde végén ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a CDU programja „nem a Világ reménysége. Csak a totalitariánus pártok állítanak magukról ilyet. A politikai cselekvés lehetőségeit és határait azonban a CDU sohasem felejti el. Fontos, hogy nem az ember a legfelsőbb mércéje a dolgoknak. Ezt tudni olyan tőke, amely nem ismer inflációt.”
    A pártelnök ugyanakkor a reformpártolás alatt nem egyszerűen a gazdaság felpörgetését értette: „Nem kevesebbet és nem többet akarunk tehát, mint átfogó strukturális reformokat minden területen. Amit biztosan nem akarunk az a rövid távú, adóságokkal finanszírozott konjunktúraprogramok, amely semmi több mint szalmaláng, s amely az embereket gyorsan újra elkeseríti.”  Parlamenti beszéde elején új, minden eddiginél egyértelműbb jelmondatot fogalmazott meg: célja, hogy a szemellenző deszkákat átfúrja.
    Hiába a pártelnök erőfeszítése és széles merítésű érvkészlete, a 2005-ben megrendezett, előrehozott választásokon Merkel programja és így a reformpártoló ellenzékiség nem tudott diadalmaskodni. A kormányzó baloldal személyeskedő kampánya elfogadhatóbbnak bizonyult.  „Alkalmatlan [a kormányzásra]” – harsogta Müntefering SPD-elnök. A kereszténydemokraták túl ridegnek, s az emberektől távolinak tűntek kampányukban.  Hiányzott a „szociális lelkiismeret” szerepét addig szívesen játszó CSU, miután Stoiber maga is reformpártivá vált.  A rövid távú emlékezettel bíró választók pedig megfeledkeztek a Schröder-kormány addigi intézkedéseiről.

Az elemzés megtekinthető és letölthető pdf formátumban itt.

Új magyar politikai tabló - Magyar Nemzet, 2010. április 14.
A szélsőségesek jövőjéről - Szombat, 2010. március/XXII. évfolyam 3. szám
A tavaszi választás kétmilliós kérdése - Magyar Nemzet, 2010. január 8.
A félelmetes kétharmadról - Szombat, 2009/5
Simonyi-Semadam Sándor kerestetik - Magyar Nemzet, 2009. március 27.
Nem csináltak semmit - 2008. augusztus 9.
A polgári ellenzék szerepfelfogásai - Kommentár, 2008/5